Hogyha a Szent György Napok a találkozások ünnepe, nem is lehetett volna méltóbb meghívottja a rendezvénynek, mint Schäffer Erzsébet. A Pulitzer-díjas újságírónő, a Nők Lapja karizmatikus szerzője a találkozások, a szembe-találkozások jelentőségéről beszélt a szentgyörgyi közönségtalálkozón.

Schäffer Erzsébetnek sikerült magával ragadnia a közönséget, a kis történetei, a gondolataiból áradó optimizmus, szeretet és életerő lehetővé tette, hogy az a fajta találkozás, amelyről beszélt, megtörténjen. A közel két óra alatt végig állva mesélt – mondása szerint nem szeret és soha nem is ül le ilyen helyzetekben, állva jobban rálát az emberek szemeire. A szembenézés nem csupán szemezés, hanem szembetalálkozás, ott van a lélek a másik szemében.

Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei könyvtár igazgatója köszöntötte Schäffer Erzsébetet, méltatva írói munkásságát, melynek jelentős szerepét abban látja, ahogyan az tanúbizonyságot tesz a történetek, mesék fontossága mellett életünkben. „Engem tényleg a történetek éltetnek” – nyilatkozza az írónő. Három fontos dolgot emel ki az életből: a találkozásokat, az emberi kapcsolatokat és az utazást. Az utazás, a találkozások szülik a történeteket, melyek életünk kis örömeit nyújtják. Igazán nagy boldogság kevés van az életben, de kis öröm végtelen. Ezek a kis örömek pedig igazán értékessé és élvezhetővé tehetik számunkra az életet.

„Azért szeretem a találkozásokat, mert azt hiszem, a legtöbbet adnak, amit egy ember a másik embernek adhat” – ezek az adományok pedig nem történhetnének meg, ha maga az ember nem egy csoda lenne. Schäffer Erzsébet szerint csoda embernek születni és nem igaz az állítás, miszerint az ember pótolható, bizonyos helyzetekben a jelenléte igen, de ő maga nem. Sokan vagyunk és sokfélék, és mindannyian önmagunkban értéket hordozunk. Ezt az embereknek fel kellene ismerniük, mint ahogyan az eredendő jót is a másik iránt. „A jóra vágyik az ember, valahogy mindig ez derül ki” – ahhoz, hogy másoktól jót kaphassunk és mi is képesekké váljunk jót adni a másiknak, elengedhetetlen a jóság tényének felismerése, bár az adományozás sok esetben öntudatlanul is megtörténik – ezt bizonyítják az írónő által mesélt történetek is. Ezeknek a történeteknek a szereplői sok esetben egyszerű emberek, egyszerű életformákkal és gondolkodással, de létezésükkel és viszonyulásokkal képesek megajándékozni másokat.

Ha az ember nyitottan jár a világban és nem gyűrűznek be saját félelmei, elő tudja hívni az élet kis csodáit. Sterilizált világunkban el vagyunk szokva a csodáktól, „megy az élet és bele vagyunk ebbe állva” – jelzi az írónő. Ha nem hajtjuk folyamatosan magunkat, úgy érezzük, lemaradunk valamiről, mindig a jövőbe élünk, mindig arra gondolunk, hogy mi is kell legyen a következő lépésünk. Ez nem egy egészséges magatartás, „Ahol az ember ott van, azt a pillanatot élje meg” – tanácsolja Schäffer Erzsébet.

És végül, visszakanyarodva a saját magunk szeretetének gondolatához, Schäffer Erzsébet egy Simon Weil idézetet ajánl mindannyiunk figyelmébe, „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” Fel kell ismernünk saját értékeinket, másokat is megajándékozva velük, mint ahogyan mások is megajándékoznak minket magukkal.